Gyülekezet és templom története

Az első világháború után a trianoni területi átrendeződések miatt sok magyar volt kénytelen elmenekülni szülőföldjéről. A fővárosnak ezen a részén, ahol templomunk áll, egykor több különálló „telep" alakult ki, ahol munkások, szegények ezrei, erdélyi menekültek, valamint kistisztviselők laktak. Budapestre egyre nagyobb számban érkeztek az ország távolabbi pontjairól is reformátusok. Az ideérkezők gazdaságilag és lélekben elhagyatottak, támaszra szorulók voltak. A budapesti Tisztviselőtelep területére is költöztek ilyen lakók, s közülük egyre többen igényelték, hogy hitüket szervezett egyházi keretek között gyakorolhassák. Ezen igényeket felismerve a fővárosban lelkes, fiatal lelkészek megkezdték a református egyházközségek szervezését. Így keletkezett egymás után a napjainkra már külön egyházközségekké szervezett gyülekezetek sora: a Kálvin téri, budai, kőbányai, óbudai, józsefvárosi, fasori, kelenföldi, angyalföldi, Baross téri gyülekezetek.

1921. január 1-én kezdte meg a Budapesti Református Egyházközség presbitériuma a Külső-Ferencváros-Tisztviselőtelepi Református Missziói Egyházrész szervezését. Így született meg az igény arra, hogy az egykori Tisztviselőtelep és Mária Valéria-telep református lakói templomot építsenek az Üllői úton. Kezdetben a helvét hitvallásúak az evangélikusokkal együtt tartották istentiszteleteiket, később iskolákban, végül tíz éven át a Lorántffy Zsuzsánna Egyesület Család utcai imatermében. Elsőnek Zakar Albert gondnok vetette fel 1921-ben a háborús hősök emlékét megörökítő templom építésének gondolatát. Erre testvéröccse fájdalmas elvesztése adott okot, aki 1915. június 28-án a lembergi csatában esett el, és egy a hazájától távoli temetőben pihen. Ahogy sok más gyászolónak sem, Zakar Albertnek nem volt lehetősége, hogy kegyeletét lerója hősi halált halt testvére sírja felett. A hozzá hasonló helyzetben levő, és a háborúban elveszett szeretteik miatt fájdalmakkal küzdő emberek szándéka és összefogása teremtette meg a templomépítés feltételeit, hogy Isten előtt vigaszt találjanak lelki sebeikre. A presbitérium elfogadta ezt az indítványt, és az építendő templomot az Emlékezet Templomának nevezték el. Megkezdődött a tulajdonképpeni nagy munka. Szabó Imre lelkipásztor hirdette meg a „százezer ezüst korona országos gyűjtési akciót". Munkáját 1929-től Fiers Elek, az ő halála után pedig dr. Patay Pál missziós lelkész folytatta, aki 1931-től az önállóvá vált egyházközség első lelkésze lett. „Böjti étkezési", „pad-", „tégla-" és „gyalogjárójegyeket" bocsátottak ki. Gyülekezetek, községek, városok anyagi támogatásával, országos közadakozásból, úgyszólván az egész magyarság féltő szeretete jegyében folyt a gyűjtés. Hoztak családi ereklyéket, elesett hősök emléktárgyait. A templomtelek használati joga a főváros adománya volt (1925. IV. hó). A kiírt tervpályázatot Dudás Kálmán építészmérnök nyerte meg. Az építési bizottság egyhangú véleménye volt, hogy a rendelkezésre álló összeggel el kell kezdeni az építkezést. Az építési engedély kiadásának időpontja 1930. március 30. A hiányzó építési költség fedezésére a gyülekezet a hívek megajánlásai alapján nyilatkozatot tett. Ezen nyilatkozat teljesítésének reményében került sor az első kapavágásra 1930 március 20-án. A tervező a telek közepén álló templom jobboldalára egy önálló parókia építését javasolta, mely folyosóépítménnyel kapcsolódik a templomhoz. A templomtól balra egy református elemi iskolát tervezetek hasonlóan a templomhoz illesztve. Ez utóbbi felépítése az anyagiak hiánya miatt elmaradt. Az egyházközség vezetősége úgy döntött, hogy a templomépítés védnökségére vitéz nagybányai Horthy Miklóst, az ország kormányzóját kéri fel. Abban bíztak, hogy ő támogatni fogja az Emlékezet Temploma felépítésének ügyét. Ebben a várakozásukban nem is csalódtak. 1930. március 13-án a kormányzó úr kihallgatáson fogadta az egyházközség küldöttségét. A kormányzó úrtól három dolgot kértek: Először: járuljon hozzá, hogy a templom alapkőletétele kormányzóságának tíz éves jubileumához kapcsolódjék. Másodszor: hogy a templom falán elhelyezett táblán elsőként hősi halált halt öccsének, vitéz nagybányai Horthy Szabolcsnak, Szolnok vármegye főispánjának neve szerepelhessen. Harmadszor: fogadja el a templom alapkőletételének ünnepségére szóló meghívást. Ez utóbbi kérésnek az adott különös jelentőséget, hogy az államfő először jelent meg református templom alapkőletételén. A kormányzó mindhárom kérésre készséggel igent mondott. Az ünnepi alkalomra 1930. április15-én került sor, melyen a kormányzó úr neves közéleti személyek kíséretében jelent meg. Az alapkőbe elhelyeztek egy díszes alapokmányt, melyet hatvanketten írtak alá. Az első aláíró maga Horthy Miklós volt, de ott olvasható még gróf Klebelsberg Kunó, gróf Bethlen István, Dr. Ripka Ferenc, Dr. Sipőcz Jenő, Dr. Darányi Kálmán és Dr. Ravasz László aláírása is. Az ünnepségen Ravasz László püspök szolgált. Az korabeli beszámolók leírták, hogy az ünnepség alatt hatalmas szélvihar és eső csapott le a többezres gyülekezetre. A kormányzó tiszteletére felépített díszsátor összeomlott és rászakadt az alatta álló előkelőségekre. A Kormányzó úr lélekjelenléte oldotta meg a kínos helyzetet. Az összerogyó sátor egy ponton kiemelkedett, s a ponyvát gyorsan megbontó és felgöngyölítő kormányőrök, rendezők fedezték fel, hogy a kiemelkedő, sátorrúdnak vélt „dolog" a vigyázban álló kormányzó volt, aki fegyelmezetten várta kiszabadítását. A zavartan kapkodó rendezőknek és az ünnepély folytatása miatt hozzá kérdéssel forduló gondnokunknak a kormányzó úr ezt válaszolta: „Nem vagyunk cukorból, folytassuk az ünnepséget". Ezzel példamutatóan helyt állt a váratlan helyzetben. A vihar lecsendesülte után minden felkért vendég, élükön az államfővel, egy ezüstözött kalapáccsal ráütött az alapkőre és ezt mondta: „Isten dicsőségére, az elesett hősök emlékezetére!" Ezt a mondatot később bevésték a templom főbejárata fölé, ahol a mai napig is olvasható. A kormányzó azt a tollszárat, mellyel aláírta az alapokmányt, és az ezüstözött kalapácsot az egyházközségnek ajándékozta, melyeket mind a mai napig őrizzük. A templom fölszentelésére 1935. szeptember 22-én került sor, melyen a kormányzó úr a közbejött akadályok miatt, ígérete ellenére nem tudott részt venni, de képviselőjét elküldte.

Befejezésül: a Mindenható előtt leborulva köszönetet mondunk templomunkért, gyülekezetünkért Istennek, tudva, hogy ennek a templomnak, gyülekezetünknek nem csupán kövekből épült alapja van, hanem megtartó Urunk Istenünk, maga Jézus Krisztus annak fundamentuma. Az Ő nevében épült ez a templom. Ő a Kőszikla! Mindaz, aki Benne hisz, erre a Fundamentumra építi életét, és így maga is templommá lesz, a Szentlélek templomává. Szolgáljon példaként templomunk története a jelen és a jövő nemzedékeinek azzal, ahogy régen sáfárkodtak kisemberek és vezető beosztásban levő egyházi és világi közszereplők a rájuk bízott javakkal. Miként tettek bizonyságot Istenbe és a jövőbe vetett hitükről és református identitásukról példamutató áldozatvállalásukkal.